Magyar mondák

Böngérfi János, Bingenheimer (Pest, 1859. – Budapest, 1950. április 1.

Mély szomorúságban töltötte napjait Csaba Szittyaországban. január 16.) fővárosi nép- és ipariskolai tanító, pedagógiai és ifjúsági író. Fájt lelkének nagyon, hogy a magyarok nem siettek Attila örökségének visszafoglalására.

Meg se mozdultak, nem hogy fölkerekedtek volna, a világ legszebb országának megszerzésére. Hasztalan magasztalta Csaba a föld szépségét és gazdagságát. Mind azt felelték neki: - Mit ér a kincs, a pompa, fény, jólét, ha testvérvér tapad hozzá?

Magad beszélted el, hogy a hún hún ellen küzdött. Elvérzett az egész nemzet az öldöklő testvérharcban. A testvér-vértől még most is párolog Attila földje.Hej, nem lehet azon Isten áldása.

De Csaba nem csüggedt. Nem szűnt meg biztatni, nógatni a magyarokat, hogy foglalják vissza azt a tündérszép országot, mely Attilát uralta, melynek nincs párja kerek e világon. Még halálos ágyán is lelkükre kötötte, hogy az Isten szerelméért ne hagyják idegen kézben, bitangul az Attila örökségét.

Lám, az apa is elfeledi idők multával fia tévedését; az Isten is megbocsátja a hún nemzet nagy vétkét. Elföldelték Csabát, de emléke fönnmaradt. Szavát se feledték.

Apáról fiúra szállott az a sok dicséret, mely Attila örökségét napról-napra kívánatosabbá tette. Mert tudjátok meg, hogy lassacskán négyszáz esztendő telt el Csaba halála óta.Bizony, a magyar nép szépen megsokasodott. Mint csillag az égen, fövény a tengeren s fű a mezőn: annyi volt a magyar Szittyaországban.

Nem csoda, hogy szűk lett az ország.